Prológus

Sziasztok!

Na akkor vágjuk is a közepébe. Köszöntök minden kedves ide tévedt látogatót. Először úgy gondoltam, hogy ez a történetet majd felrakom akkor ha befejezem a Felelősséget, de valahogy nem bírok magammal. Nem lesz valami hosszú, talán 7-10 fejezetes, de lehet, hogy annyi se. Úgy gondoltam, hogy megkapjátok a prológust most, aztán megpróbálom a heti frisst. A kinézetért előre bocsánat, de még nem volt sok időm foglalkozni vele. Majd mindent a maga idejébe :D Még lenne egy kérésem így az elején. Kérlek írjátok meg, hogy tetszett a prológus. Annyit elárulok, hogy a Breaking Dawn idejébe járunk, de nem Renesmee és Jacob a főszereplő. Ők is benne lesznek, csak nem ők lesznek a középpontba. Na akkor jó olvasást kívánok, és kérlek ne öljetek meg a végéért. Majd mindent megtudtok...Idővel :)

Puszy Aly

Minden mozdulat lelki sebeket okozott. Fájt, hogy egyedül kell megtennem ezt a pár métert. Nincs itt Ő akinek az ölelése,csókja boldogságot okoz. Mert hagytam őt...meghalni. Kimondani ezt a szót,olyan mintha a pokol legmélyebb bugyraiba égnék. Leültem a veranda lépcsőjére, és előhúztam a zsebembe lévő arany jegygyűrűt. Vissza emlékeztem, milyen tökéletesen illett törékeny, karcsú ujjára és, hogy milyen boldogan húztam fel rá. Amikor a pap kimondta, hogy hivatalosan is az enyém és ott mindenki előtt megcsókoltam. Puha ajkait még mindig érzem a sajátomon, amikor visszagondolok a hitvesi csókunkra. Arra a gyönyörű napra, amit még emberként élt meg. Boldog voltam, akkor mert sikerült megtalálnom a másik felem. Csak hogy elvették tőlem. Megölték a Volturival vívott csatánkkor. Csak ez az aprócska gyűrű maradt belőle. Az egyik halotti tűznél vettem észre, ami valószínűleg elvette az életét. Nem maradt más belőle csak egy hamu, amit arról a szikláról szórtam bele a tengerbe, ahol leugrott. Ha nem lett volna a lányom, már biztos nem bírtam volna végig csinálni ezt a pár évet. De nem akartam őt árván hagyni. Nap mint nap arra gondolok, hogy Ő is ezt akarta volna. Lágy csókot nyomok az arany karikára és suttogva felolvasom a bele gravírozott szöveget.

- Szerelemért életfogytiglanra ítéltek, így életfogytiglan szeretlek téged - becsuktam a szemem, és azt kívántam bárcsak visszamehetnék az időbe. Bár csak megvédhettem volna anno. Mert az én hibám, hogy nem láthatja az egyetlen gyermekét felnőni. Felpillantottam a felhőkkel borított égre, és éreztem ahogy az arcomat elborítják hópelyhek. Vissza gondoltam az első halhatatlan karácsonyunkra. Amikor az apjánál kellett játszanunk a földi halandót miközben tudtuk nagy veszély közeledik. Elszorult a torkom, erre az emlékre. Hogy hagyhattam? Hogy hagyhattam elmenni? Őt? Aki többet jelentett nekem mindennél, mégis cserbe hagytam. Szörnyű férj vagyok - és szörnyű apa. Hogy neveljek fel egy kilenc évesnek kinéző kislány, egy vérfarkas segítségével? Az arcomat, a kezeimbe temettem. Nem tudom mennyi ideig ülhettem a hóba, mert nem érzékeltem az idő múlását. De amikor meghallottam egy boldog nevetést rögtön felkaptam a fejem. Egy vörösesbarna, lóméretű farkason, egy kicsi bronzvörös hajú kislány lovagolt. Boldogan nevetgéltek, és élvezték az év első havát. Mikor észrevették, hogy kint ülök a lépcső végébe, kislányom leugrott a nagyra nőtt farkas hátáról és elkezdett felém futni. Kitártam a két kezem, és úgy vártam a kis puskagolyót.

- Papa, papa nézd milyen szép - ugrott be bele az ölembe és felmutatta a tenyerét. A szőrös, kis ibolyakék kesztyűjén egy aprócska hópehely díszelgett. Emberszemmel biztos olyannak látszik mint a többi, de vámpírlátással egy-egy ilyen kis jég csodákat mutatott nekünk. És ez tényleg különleges volt. Gyönyörű formája volt, és mindegyik ugyan olyan tökéletes volt. Felnéztem a pöttöm gyermekem arcára, és azokba a különleges csokoládé barna szemeibe. A halott feleségem,Bella szemeibe...